Álomkép
Reggel besüt a Nap az ablakomon. A Nappal együtt ébredek. Majd ahogy a nap egyre feljebb kúszik az égbolton, úgy engedi át - kissé megszűrve - egy-re erőteljesebb, vakítóbb sugarait az ablaküveg. Én csak fekszem és álmodom. Hiszem, hogy ez életünk megannyi pillanatából az egyik legszebb. Ilyenkor nyitott szemmel alszom, ízlelgetem a napfényt, a boldogságot és az álmot. Eltűnődöm életem és emberi életünk nagy kérdésein, miközben gondolatom lassan átszökik az álom világába. Így színezi át a napfény és a reggel a valóságot az álom ízével, így tűnik minden könnyebbnek, értelmesebbnek és értékesebbnek. E pillanatban egyszerre vezérelnek álmaim, ábrándjaim és valós életem.
Valós emberek, valóságos sorsom kerül az elképzelt történetekbe, képekbe, és már maga a tudat, hogy képes vagyok erre, csodálatos. Ilyenkor szeretek ember lenni. Ekkor meglelem hiányzó részem, amit keresek a világban járkálva. Ami hiányzik, az megjelenik ábrándvilágom embereinek képében, azok tudatában és e sajátos tér képzeletdús környezetében.
Ezzel az ízzel álmodom meg mindazt, ami lennék és ami valóban vagyok.
Történetem, mely az álmoknál kezdődik, nem szól nagy dolgokról. Nem oldja meg a létezés titkát, és oknyomozó értelemfejtegető céllal sem bír. Inkább azt mesélem el, miként lehet a mindennapok álmaival élni. Az egyén álmai valószínűleg eltörpülnek egy ország vagy egy világ álmai mellett, ám mégis alapjai annak. Szeretném én is, ha megoldódnának a globális problémáink, ha nem kellene megfulladnom a kipufogógáztól, ha nem lenne annyi munkanélküli, vagy ha... De leginkább azt szeretem és szeretném, hogy éljek.
Ahogy felkelek, eltűnnek az álmok. Tovább keresem azt, ami hiányzik belőlem. Közben élem mindennapi életem, és hiszem a sorsom. Van családom, otthonom, barátaim, és adódik szerelem is. Mégis keresek. Arcokat, lelkeket, testeket, tárgyakat, érzéseket, gondolatokat és mindent, ami létezőnek tekinthető  sőt, még azon túl is. És megtalálni csak álmomban merem?
Itt vagyok én, az örökké elégedetlen és a boldogságot csak pillanatokra hiszem. Egy csodás nevetés, felejthetetlen összenézés vagy napsütés, és a lelkem feltöltődik a boldogság érzésével.
A világmegváltás a minimum. Minden olyan legyen, ami az ember valós érdekeit és értékeit szolgálja. Ne kelljen környezeti és morális válságról, multik uralmáról, a pénz mindenhatóságáról és a média negatív hatásáról beszélni. Tudjunk felelősek lenni, tudjunk emberek lenni. De nem! Ezt sem tudnám megálmodni. Az a legborzasztóbb, hogy nem tudok mást álmodni a világ helyébe, csak az Édenkertet.
De ha minden tökéletes lenne, akkor nem keresnék többé. Akkor nem tudnám, mi az a hiány, pedig az szüli az álmot.
Úgy vélem, azért nem lehet világmegváltást írni, mert az még álmainkon is túllép. A világ túl bonyolult, hogy egészét belássuk. Viszont öntudatlanul is újraálmodjuk, amikor világunkat áttesszük az álomvilágba. Oda, ahol féltve őrzött céljaink és vágyaink vannak, amelyek olyanok, mint Süsü titkos nagy álma. S nem kevesebbek.
Édesanyám mondogatja, hogy ha még egyszer gyerek lenne, itt akarna gyerek lenni, ahol nekem volt gyerekszobám. Én az ő álma vagyok. Én valósítom meg azt, amit ő álmodott. Én viselem álmai ruháját, hozom haza a bizonyítványát, és olvasom ki a könyvét...
Én arról álmodom, hogy fényes napsütésben egy virágzó, tavaszi réten szalad egy kislány, csodás hófehér, tiszta ruhában. A kislány, akiről álmodom, én vagyok.